Valószínűleg lesz 1000 majd 3 ezer, sőt majd idővel sajnos 5 ezer nap magány is (ami már kemény 13 évet jelent, de még így is mérföldekre van Gabriel García Márquez 100 év magányától), ám az 500 nap valahogy szakaszhatárnak érezhető. (Az ezredik nap, 2023 október 13-án különleges lesz.) Az 500 nap egyébként egy évet és 4-5 hónapot takar, mégpedig a család elköltözésétől számítva, tök egyedül. Ezen időszakban azért volt kb 30 randim (23 nővel) és számtalan levelezésem is, de sajnos mind folytatás nélkül maradt. A megvonható mérleg így 500 nap után nem túl fényes: tartós és komoly kapcsolatok száma zéró, könnyed futó kaland: néhány, perspektíva a későbbiekre egy valódi és tartalmas viszonyra (esetleg élettársi kapcsolatra): elenyésző mértékű. Sajnos ez van.
Ugyanakkor az önvédelmi mechanizmus működik: érezhetően kifejlődött valamiféle túlélő ösztön, vagyis a barátok értékelése, hobbik kiélvezése, a saját lakás örömének megbecsülése a gyerekekkel történő sokkal tartalmasabb együttlétek kialakítása és az úgynevezett "én idő" bepótlása. (Tekintve, hogy korábban ez hanyagoltan "működött".)
Az igazi gond azonban mára körvonalazódott: a jövőbe vetett hit és az optimizmus sérült bennem (és fogy hétről, hétre, hónapról hónapra) mert az egy dolog, hogy az ember egyedül marad átmenetileg és tudja jól, hogy később majd visszatér a régi élete és megint más dolog szembenézni azzal, hogy haláláig egyedül maradhat. És EZ AZ, ami gyilkolja a lelket (a véglegesség érzése). Lehetnek barátaid, ott lehetnek a gyerekeid, lehet élvezetes hobbid, ... de ha nincs aki hazavárjon, aki mindig örüljön neked, akinél mindig első lehetsz, és akihez hozzábújhatsz, ... a magány érzése veled marad halálodig.
Megoldás persze az lenne, ha sikerülne találni egy társat jól működő kapcsolatban, érzelmekkel teli, szenvedélyes és tartalmas boldogságban élve. (Mint a mesében.) De ha ez nem valósulhat meg (hiába teszek meg mindent érte), akkor kérdés: leélhető e a hátralévő 20 év egy viszonylagos lelki nyugalomban és minimális életörömmel? Ebből a bizonyos 20 évből az első 5-7 évet a gyerekek tölthetik ki (amíg nem mennek egyetemre), ám utána már tényleg a magány uralhatja el a mindennapokat. Éppen akkor, amikor az ember amúgy is elesett és a különböző betegségekkel való harc gyötri (életkorából adódóan, kb 60 felett).
Borús gondolatok ezek így az ötszázadik nap környékén, de sajnos valós élethelyzetet tükröznek. Bizonyosan sokan küzdenek hasonló problémákkal 45-50 évesen (mindkét nemből, az "életközépi válságtól" szenvedve) és különböző megoldásokkal kísérleteznek ... mert a boldogság megtalálása vagy legalább hitünk, optimizmusunk és időről-időre visszatérő életkedvünk megőrzése nélkül valóban értelmét vesztheti földi létünk.
