Sajátos "műfaj" az internetes társkeresés, mert külön életstílust jelent: levelezéseket idegenekkel, rendszeres randevúkat olyanokkal, akikkel nem "természetes módon" hozott össze az élet és végül csalódásokat a "visszautasítások - nem tetszések - eltérő egyéniségek" képzeletbeli háromszögében. Akik hónapokon akár éveken keresztül csinálják, többnyire besokallnak (vagy párt találnak). Az utóbbiaknak szívből kívánok sok sikert a közös életükhöz az előbbiekkel viszont sorstársi közösséget vállalok. Ezt a posztot főleg nekik szánom és mindazoknak, akik az on-line társkeresés rögös útjára lépnek.
Egy megtévesztő kép egy filmből (Hétmérföldes szerelem): a netes társkeresés ritkán móka és nevetés. A kép forrása: glamour.com
Az internetes ismerkedés leginkább azért annyira nehéz, mert a spontán és hagyományos egymásra találással szemben itt erősen redukált információk, benyomások és impressziók alapján kell döntést hoznunk. Néha egy-egy előnytelen fotó, rosszul megírt mondat, félreérthető gondolatsor, rosszul dekódolt arckifejezés vagy ellenszenvet keltő gesztus miatt elhamarkodottan utasítunk el másokat, miközben esélyt adunk érdemteleneknek (egy-egy szintén félreértett, de valamiért tetsző fotó vagy szöveg miatt) és utána nagyot csalódunk az illetőben.
Jómagam 10 hónap alatt 20 társkereső hölggyel kerültem kapcsolatba online felületek segítségével, akik közül néggyel a levelezésig jutottunk (többször levélváltást folytatva), 16-tal pedig személyes találkozókra is sor került. Ami ezeket a személyes randiikat illeti: 9 esetben sajnos egyáltalán nem folytatódott a kapcsolat, 5 esetben pedig egy-két újabb randi is megesett. Bensőséges viszony, intimitás egyetlen hölggyel kapcsolatban merült fel csupán (az is csak egy zsenge csók volt egy haza-kísérést követően). Mélyebb, komolyabb kapcsolat tehát nem alakult ki senkivel.
A tapasztalatokat kiértékelve és a tanulságokat leszűrve arra jutottam: az on-line társkeresésbe nagyon bele lehet fáradni, mert minimális az esélye annak, hogy 40 feletti sérült, rossz tapasztalatokkal és megrögzött szokásokkal teli emberek hirtelen egymásra találjanak egy-egy kép alapján. A felismerés után jön az egyedüllét értékelése, amikor ráébredünk, hogy nem is biztos, hogy annyira nagyon akarjuk mi ezt az egészet. Hirtelen nem vágyunk a sok visszautasításra (levélben és személyesen történő lerázásra), a folytonos csalódásokra, a rengeteg energiára amit beleölünk, a temérdek pénzre, amit ráfordítunk (tagsági és regisztrációs díjak a társkeresőkön, éttermi számlák, folyton új ruhák .. stb) és arra a temérdek elfecsérelt időre, amit mással is eltölthetnénk. Mind-mind feleslegesnek tűnnek.
Ezekkel ellentétben vonzóvá válik, hogy mindig azt csináljuk amit épp szeretünk, olyan TV műsorokat nézzünk, amilyeneket akarunk, úgy öltözködjünk, ahogy épp kedvünk tartja, úgy henyéljünk saját lakásunkban, ahogy kényelmes és az égvilágon senkihez se kelljen alkalmazkodnunk semmiben. Férfiaknál felmerül: mennyivel jobb is az, ha sörrel van tele a hűtő, mintha joghurtokkal, ha bármikor megnézhető egy-egy focimeccs vagy akciófilm (és nem főzőműsorok meg női divat-rovatok mennek folyton tévénkben) és a lakásunk kaotikusan művészi rumlijában mindig tudjuk mit hová teszünk (rendrakás-kényszer nélkül). ... Csak hát közben ott a társtalanság néha-néha visszatérő érzése is, magánnyal kombinálva, így csapda-helyzetnek élhetjük meg ezt az ambivalenciát
Ilyenkor jön az, hogy érdemes szusszannunk egyet és leállnunk egy időre az eljövendőnk felkutatásával. Mert a társkeresés nem válhat kötelező, kényszer-tevékenységgé, kipipálandó feladattá vagy szomorúságot hozó nyűggé. Megújult erővel talán a siker is elérkezhet. Következő posztomban erre a bizonyos sikerre vezető útkeresésre mutatok zsákutcákat, melyeket érdemes mindenkinek elkerülnie. [10.02.16:05]
